2Kor 3,4–11

Pál maga is úgy indult, hogy alkalmatlan Isten szolgálatára, bár addig nagyon is alkalmasnak tartotta magát. Megvolt mindene ahhoz, hogy „jó izráelita” legyen. Ismerte a származását, tudta, hogy a nyolcadik napon metélték körül. Farizeus volt és „farizeus fia”, szigorú kegyességben élt. Mindent megtanult, amit az Írásokról, az Igéről meg lehetett tanulni. Mégis, amikor a feltámadott Krisztus megállítja, azt kérdezi: „Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?” – „Mert magunk sem tudjuk… hogyan kell majd tisztelnünk az Urat” (2Móz 10,26). Még csak azt sem tudjuk, mit kellene tennünk; arra, hogy valóban tiszteljük, szolgáljuk az Urat úgy, hogy az neki kedves legyen, végképp nincs erőnk. – „A mi alkalmas voltunk az Istentől van”, nem magunktól. Csoda, kegyelem, ajándék, hogy Ő alkalmassá tud tenni az Ő szolgálatára.

Az, ahogyan Saul addig „szolgálta az Urat”, semmi más nem volt, mint az Ő üldözése. Erre vagyunk alkalmasak minden tanultságunkkal, buzgóságunkkal együtt, amíg nem vagyunk Krisztusban. Üldöztük Őt, üldöztük az övéit – irigységből, mint Kain, mert láttuk az életükön az áldást, míg a miénken nem, „pedig mi is vagyunk olyan jók” – gondoltuk.

Ismertük Isten törvényét, a Tízparancsolatot. Előbb vagy utóbb rájöttünk, hogy nem tudjuk megtartani egyik parancsolatot sem. Hallottuk, hogy ez bűn. Lehet, hogy bele is törődtünk volna, hogy csak így lehet élni, de tudtuk, hogy Isten a bűnt megbünteti – ekkor szerettünk volna megszabadulni, jó útra térni, de nem sikerült, bárhogy erőlködtünk. Láttunk egy-egy hívőt, hogy az másképpen él, mint mi: bizonyos helyzetekben egészen másképpen szólal meg és cselekszik, mint ahogy mi tudtunk volna. Láttuk rajta, és hallottuk tőle, hogy szereti Istent, mert Ő előbb szerette. Szükségünk is volt ezekre a bizonyságtételekre – azért, hogy egyszer mi is meghalljuk az Ő szavát, minket is újjászüljön – és minket is elhívjon, elküldjön az Ő szolgálatába. Ő tesz rá alkalmassá. Újjászületés, új természet nélkül nem tudjuk végezni. „A ti gondolataitok nem az én gondolataim, a ti útjaitok nem az én útjaim” – és Krisztus nélkül csak a magunk útját jártuk, a magunk gondolatai szerint. De aki Krisztusban van, az előbb-utóbb felismeri azt is, hogy „bennünk pedig Krisztus értelme van”.

„A halálnak betűkkel kövekbe vésett szolgálata” – a Tízparancsolatot maga az Úr véste kőbe. Ez az Ő törvénye, amit számunkra adott, hogy tudjuk, hogyan éljünk: tudjuk, mi a jó és mi a rossz Isten szerint. Magunktól nem tudjuk. Minden erkölcs, minden jóra törekvés, ami a bűneset után megmaradt bennünk, azért maradhatott meg, mert Isten megtartotta – hogy az ember a Tízparancsolat, ill. a Törvény adása előtt is tudja, hogy van jó és rossz, és hogy a jót kell keresnünk. De a bűnesetben az ember mégiscsak úgy döntött: maga dönti el, hogy mi a jó és a rossz. Torz erkölcs, gyűlölet, bosszúállás, önzés született ebből. – Isten kőbe véste törvényét. Soha nem változik, akkor sem, ha a kőtáblák ma már nincsenek meg, akkor sem, ha az ember tudatosan „levési” a parancsolatokat és újakat gyárt. – Isten azt mondta törvényéről: aki cselekszi, él általa. (Jézus is ezt ismétli a gazdag ifjúnak: „ezt cselekedd és élsz”.) Nem tudjuk cselekedni. Isten erre kívánta emlékeztetni az embert folyamatosan: magával a törvénnyel, de a bűnért való áldozatokkal is: bűnösök vagyunk, és „vér kiontása nélkül nincs bűnbocsánat”. Nem azért rendelte az áldozatokat, hogy azokkal kifizessék Őt. És nem úgy adta a parancsolatokat, hogy azoknak az útján üdvözüljünk – tudta, hogy erre képtelenek vagyunk. Ő készítette el az igazi áldozatot Krisztusban.

Mit jelent „a halál, a kárhoztatás szolgálata”? Isten Törvénye rámutat arra, hogy Ő szent, mi pedig bűnösök vagyunk. Eljuttat oda, hogy kimondjuk: „jaj nekem, elvesztem…” Dicsőséges volt ez a szolgálat: Mózesnek, akivel az Úr személyesen beszélt, ez a dicsőség meglátszott az arcán, ezért nem tudtak ránézni. Ő a törvényt kapta az Úrtól, ezt kellett továbbadnia. Ebből meg kellett volna látni mindenkinek, hogy elveszett, és nem tudja megmenteni magát. – De szólhatott Mózes arról is, hogy az Úr ennek ellenére velük van, szereti őket; hogy Ő hű és igaz, beteljesíti ígéreteit, hogy ezekért is Őt dicsérjük. Tudta, hogy Istennél van kegyelem, és nekünk arra szükségünk van, de még nem látta ennek a beteljesedését a földi életében. Csak később, a Tábor-hegyen találkozhatott Krisztussal, és beszélhetett vele az Ő haláláról. Lk 9,31

Kell-e a mai embernek találkoznia ezzel a szolgálattal? Mi is találkoztunk vele, nekünk is meg kellett látnunk, hogy elvesztünk. Minket is „megölt a bűn a törvény által” (Róm 7,11) Hamis az az „igehirdetés”, ami bűnbánatra, megtérésre nem hív, csak „dicsőítésre”.

Mégsem vagyunk a „betű szolgái”. Akkor lennénk azok, ha úgy hirdetnénk Isten parancsolatait, mintha azoknak a megtartása által (és csak azoknak a megtartása által) lehetne üdvözülni – mintha Isten nem küldött volna Megváltót.

Krisztus nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt, hanem hogy betöltse – mondja a Hegyi Beszéd elején, majd a törvény magyarázatával folytatja. Ha valaki úgy olvassa Jézus szavait, mint egy újabb törvénykönyvet, attól még mindig nem üdvözül, legfeljebb azt látja meg, hogy még magasabb a mérce, mint addig gondolta. „Jézusból ne csináljunk Mózest” (Luther). Ő valóban nem törli el a törvényt, de betölti: bűn nélkül élt, de magára vette a mi bűneinket. Benne Isten „kárhoztatá a bűnt a testben, hogy a törvénynek igazsága beteljesüljön bennünk, kik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint” (Róm 8,4–5). Így töltötte be a törvényt bennünk, és így adta nekünk Isten igazságát. A mi igazságunk (cselekedeteink, amiket igaznak tartunk, amelyekről azt gondoljuk, hogy azokat Isten is elég jónak tartja) „olyan, mint a szennyes ruha”, de átöltözhetünk.

Kikre igaz ez? „Akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint.” Akikben itt van Krisztus Lelke, aki megtanít mindenre, amit Jézus mondott – és arra is, ahogyan élt. Aki elmondja, eszünkbe juttatja Isten gondolatait – mert a mi gondolataink továbbra sem az Ő gondolatai. Aki megmutatja, mit és hogyan kell mondanunk és tennünk – ha igét kell mondanunk valakinek, melyik legyen az; ha intenünk kell valakit, hogyan tegyük, hogy az Ő szeretete, megmentő akarata is nyilvánvaló legyen. Arra is megtanít, hogy bármilyen munkát végzünk, „úgy szolgáljunk, mint az Úrnak és nem mint embereknek”. Megtanít, hogyan kell nem a saját igazammal védekezni, ha támadnak; mit kell mondanunk, ha Krisztusért, a róla való bizonyságtételemért támadnak.

„Hogyne volna még dicsőségesebb az igazság szolgálata?” Krisztus igazságának a szolgálata: a bizonyságtétel arról, hogy minket ő megmentett, „nem a magunk igaz cselekedeteiért”, és mi az Ő igazságával élünk. Mi, akik alkalmatlanok voltunk „valamit gondolni úgy, mint magunkból” (még egy helyes, tiszta gondolatra sem voltunk képesek), most Isten munkatársai lehetünk (1Kor 3,9), és a mi szolgálatunk által Krisztus „írja a levelét”, „amelyet ismer és olvas minden ember” (2Kor 3,2–3). Rajtunk keresztül Krisztus üzen a világnak, hogy még most is megtérhetnek, elfogadhatják a szabadulást, az életet, és dicsőíthetik Istent.

„Rajtunk keresztül” – ez csak úgy valósulhat meg, ha nekünk tud szólni. Ha az Ő szavát személyessé teheti nekem; ha engedem, hogy az az ige bennem elvégezze azt a változást, amit Ő akar; ha fel merem vállalni azt, amit tőle kaptam, és kész vagyok úgy és nem megmásítva, „megszelídítve” továbbadni, akkor tud használni engem: Önmagához hívni, akik még nem ismerik Őt; építeni azokat, akik már a testvéreim Őbenne.

Ez a szolgálat dicsőséges és megmarad örökké (11. v.). Ezért dicsőíthetem Istent már most, és mások is „dicsőíthetik bennem Istent” (Gal 1,24), és az örökkévalóságban is.

2Kor 4,5

Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért.